|
Álmok. Mesék. Történetek. Keresés Utolsó kommentek Még nincsenek kommentek. Archívum Jelen 2012. április 2008. december 2008. június 2007. november 2007. június 2007. március 2006. november 2006. szeptember Az összes Linkek Egyéb RSS 
|
a tizenhatodik
Már a születése előtt elég sok kérdés merült fel vele kapcsolatban.
Az apja nem az apja, az igazit viszont homályos történetek jótékony fátyla fedi el mindenki elől.
Később sem lett jobb a dolga. Tanult szakmájában nem igazán tudott érvényesülni. lépten-nyomon furcsa dolgok történtek vele.
Már nem emlékszik a napra, amikor minden megváltozott. Nem tudja, mit is csinált akkor.
Talán éppen dolgozott, vagy a barátai sétált a tengerparton. Esetleg a szomszéd lánya kacérkodott vele. Nem tudja.
Csak arra emlékszik, hogy egyik nap még minden a legnagyobb rendben volt, másnap viszont elszabadult a pokol.
Hirtelen történt minden. Megszomjazott, töltött magának egy pohár vizet. Amikor belekóstolt furcsa íze volt. Valahogy a színe sem stimmelt. Bor volt a pohárban.
Háromszor is ellenőrizte. A kancsóban víz volt. Ahogy kitöltötte, valami megváltozott és a pohárban már bor volt. Megkérte egyik kollégáját, hogy töltsön neki egy pohár vizet, kifogást sem kellett keresni a segítség kérésére, hiszen nem csak a keze, de egész teste remegett a történtek miatt.
Ahogyan munkatársa kitöltötte a pohár vizet - ami most tényleg víz volt - elájult. Hosszú percekig pofozgatták az egészségügyi szobában, hiába szagoltattak vele repülősót, még napokig kába volt és remegett.
Kivett pár nap szabadságot a munkahelyéről. Főnökei nem is nagyon marasztalták, látták rajta, hogy valami nagyon megviselte szegényt. Az arca beesett lett, napok óta nem borotválkozott, hiszen a keze folyamatosan remegett.
Egy-két nap otthoni rejtőzködés után a barátai meggyőzték, hogy menjenek le a lányokkal szörfözni és csónakázni a strandra a félszigethez. Rábólintott, lehet, hogy tényleg túlhajszolta magát kicsit.
Az idő fenséges volt, gyönyörű hullámok nyaldosták a parti homokot. Amíg a lányok napozni készültek, a fiúk deszkára pattantak, és beeveztek a hullámtörőkig. Egyesével indultak kifelé, egy-egy hullámot meglovagolva. Az első két nap elég jól és eseménymentesen telt el.
A harmadik napon ismét történt valami. Kieveztek a hullámtörőig. Minden rendben is volt, amíg el nem indult kifelé. Felpattant a deszkára, de egy mélyről feltörő örvény megakasztotta, és leesett. Ez még rendben is lett volna, mindennapos eset. Csakhogy ő nem süllyedt el, a két lábán állt a víz tetején a hullámok között. Felületes szemléélőnek úgy is tűnhetett, mintha a deszkáján állna. Hirtelen érezte, hogy ismét elfogja a remegés és elhomályosodik körülötte minden. Ismét elájult. Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy milyen szabályosan a víz tetején lebeg ki a partra. Ismét orvoshoz kellett vinni, most a sok és erős napfényre fogták a dolgot - Csak egy kis napszúrás! Pihenjen pár napot a hűvös szobában! -, mondták.
Ő tudta, hogy ez nem lehet véletlen. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a kíváncsiság. A szállodai szobájában egész délután a paranormális jelenségeket kutatta az interneten. A sok ocsú között talált pár szép búzaszemet is. Egyik lehetőség sem nyugtatta meg igazán. Külön -külön személyek esetében feljegyeztek már hasonló "képességeket", de olyannal még senki sem találkozott, akiben egyszerre több ilyen különleges tulajdonság volt megtalálható.
Egyik reggel már jobban érezte magát, bár a fejében kavarogtak a furcsábbnál furcsább gondolatok, így elvállalta, hogy majd ő beszerzi az aznapi ételt. Lement a kikötőbe, hogy friss halat vásároljon a halászok akkor kikötő hajóiról. Az egyik hajó éppen akkor rakodott ki a pékség mellett, ahová bement kenyérért.
Nem igazán volt szerencsés ez a nap sem. Kenyérből is csak a szükséges mennyiség felét kapta meg, és a fogás sem volt túlságosan bőséges. Ahogyan a halak között válogatott azon kapta magát, hogy egyre nagyobb és nagyobb az a kupac, amiből válogatni tud.
A meglepetéstől hanyatt esett. Tudta, hogy ez is miatta van. Rámarkolt a kenyerekre, amiket az imént vett, de azok is egy kupac kenyér tetején csücsültek már. Felkapta, dobott egy kis pénzt a halakért is és elrohant.
A következő hetekben sem alakultak jobban a dolgok. Egyre több, és több furcsaság történt körülötte. Éjszakánként kapcsolatot keresett a történtek és mások hasonló élményei között. Minél jobban beleásta magát, annál inkább szűkült a kör, egyre inkább érezte úgy, hogy egy jól körülhatárolható csoport szerveződött a világon a hasonlóan "tehetséges" eberekből.
Egyszer aztán nem bírta tovább és megkereste őket e-mailben. Kisvártatva jött is a válasz, amiben kérték, hogy részletezze a képességeit, szolgáljon némi bizonyítékkal, és amennyiben úgy ítélik meg, hogy alkalmas a csoport tagságára, akkor felkeresik személyesen is egy felvételi elbeszélgetésre.
Kicsit megijedt. Az elmúlt napokban is sok pletyka keringett a környéken a tetteiről. Főleg azok a hontalanok terjesztették, akiket megsegített egy kis apróval, de a hálás kézfogások eredménye minden esetben valamilyen betegség végét is jelentette számukra.
Bujdosnia kellett. Megváltoztatta a ruhatárát, megnövesztette a haját, más fazonúra vágta a szakállát. Egy nap kopogtattak az ajtaján.
A társaság emberei voltak, akik már az e-mail megírása előtt elkezdték figyelni. Leültek beszélgetni, majd estefelé, mikor mindenki meggyőződött arról, hogy a másik fél nem akar ártani neki, autóba szálltak, és elindultak a kültelki elhagyott gyárak felé. Egy nagy raktárba mentek, ahol különféle termények, állatok, és italok voltak kikészítve egymás mellé. Mindegyikkel letesztelték. Voltak, amiket nem tudott reprodukálni, de a legtöbbet hasonló eredménnyel sikerült, mint a kikötőben a halat és a kenyeret. Izgatott suttogás terjed a kísérletek helyszínén.
Ekkor behoztak pár beteg embert bekötött szemekkel. Volt,akinek csontja törött, volt, aki megfázott, és olyan is, akinek gyógyíthatatlan betegsége volt. Szinte mindegyiket sikerült kikúrálnia egyetlen érintésével. Csak a náthás beteggel nem tudott mit kezdeni, pedig ekkor már tudatosan koncentrált a problémára, de még így sem sikerült.
A raktárban döbbent csend honolt. Már tudták, hogy sikerült elérniük a céljukat, mindent megoldhatnak, amiért harcolnak. A társaság úgy döntött, hogy azonnal elkezdi a világon megszüntetni az éhínséget és a betegségeket. Az elsőhöz nem kellett személyesen megjelennie, elég volt csak a helyi jellegzetes ételeket megsokszoroznia, a többi a társaság emberei elintézték. A gyógyítás már trükkösebb volt.
A legeldugottabb falvakban és törzseknél kezdték. Itt könnyen elhitették az emberekkel, hogy csoda történt, a fehér sámán, az Istenek segítségével vitte véghez csodálatos tetteit. Ahogyan terjedt a híre, a falvak, majd a városok lakói is elkezdtek járni a társaság megjelölt klinikáira.
Hetente csak egy napot gyógyított és egy napot szánt az élelmiszerek megsokszorozására. Nem szerették volna túlságosan kihasználni, hagytak időt neki a történtek feldolgozásár és a feltöltődésre is.
Természetesen szerettek volna úgymond a "radar alatt maradni". Csakhogy ez lehetetlen volt.
Nagyon gyorsan terjedtek a hírek. Ahogyan az várható volt, a vezető hatalmak nem nézhették tétlenül, ahogyan a világ fejletlenebb része kiemelkedik. Szó szerinti hajtóvadászatot indítottak az egész világon.
Egyre közelebb és közelebb kerültek. A módszereik nem voltak éppen finomak. Amennyiben szép szóval nem kapták meg a kívánt információt, bármire képesek voltak. Felégettek hegyet-völgyet, lemészároltak több ezer állatot, megmérgeztek tucatnyi folyót, patakot, tavat.
Azután egyik nap bezárult a kör. Éppen leszálltak a kisgépükkel egy erdőség szélén, amikor katonák özönlötték el a repteret. Társai hiába voltak szintén különleges képességekkel felvértezve, nem tudtak ellenállni a nagy létszámfölénynek. Mindenkit elfogtak, kiderítették a titkaikat és igyekeztek ellensúlyozni-, megszüntetni a képességeiket.
Vele sem voltak túl kíméletesek. Annak érdekében, hogy ne tudja folytatni eddig munkáját kikötözték, mint egy élő Vitruvius-tanulmányt. Tenyereit és lábfejeit forró vasrudakkal döfték át, a vallatás során különböző válogatott középkori és modern eszközöket bevetettek. Kapott tüzes vaskoronát, letépték a körmeit, ezer apró vágást ejtettek a testén, aminek a végére nem kellett többé félni tőle.
Már nem mozdult, nem is folyt a vére, már nem marad benne egy csepp sem. Valahogy arcán mégis csak egy nyugodt mosoly volt, az átélt kínoknak semmi nyomát nem lehetett felfedezni rajta.
A hadsereg nem engedhette meg magának, hogy a történtekből bármi is napvilágot lásson. Totális támadást kezdtek a társaság tagja és szimpatizánsai ellen. Amennyit csak tudtak, összegyűjtöttek egy földalatti bázisra. Őt is itt "hallgatták ki". Amikor végeztek, az alacsonyabb biztonsági besorolású katonákkal és civilekkel együtt berobbantották az egész létesítményt. Egy kürtőt fúrtak a berobbantott támaszpont közepéig, az egyetlen nyílását egy három méter vastag acélkapuval fedték el. Szükség volt még rá, hiszen a maradék szimpatizáns és társasági tag hulláját is ide hajították le.
Három nap telt el azóta, hogy utoljára kinyílt az a kapu. Ő csak ült a sötétben és csodálkozott, hogy még életben van. Ezek szerint nem csak másokat tudott gyógyítani, hanem önmagát is. Most, hogy így visszagondol, tényleg nem volt egy beteges gyermek. Felnőtt korában is mintha kerülték volna a kórságok.
Éppen ezen morfondírozott, amikor lassan kinyílt a kapu a háta mögött. Gyorsan az árnyékba húzódott. Látta, ahogy követői, társai testét bedobálják a lyukba. Megvárta, míg majdnem teljesen bezárult a kapu és kipréselte magát a szűk nyíláson. Még látta a távolodó konvojt.
Hűvös tavaszi délután volt. Azokat a ruhákat hordta, amiket meg tudott menteni a gödörből. Összehúzta az ingét és a kabátját, lábán lötyögött a kölcsönvett cipő.
Nem tudja ki is valójában, hiszen egy fattyúként nőtt fel, fél felnőtt korát mutánsként, mutánsok között élte, most pedig mint egy zombi feltámadt és újra szökésben van. Felnézett a lenyugvó napra és elindult az ellenkező irányba, hogy minél hamarabb elnyelhesse a sötétség.
Azóta sem hallottak róla. Suttogásként élő pletykák, mende-mondák, regék tesznek róla említést, hogy valahol a világ eldugott tájain él azóta is remeteként, segítve a hozzá fordulókat. Sokan remélik, hogy ismét megalakul majd a társaság.
a tizenötödik
Elkiáltotta magát: I hate you!
A visszhang kis késlekedéssel válaszolt is.
...hate you...hate you...hate you...hate you..hate you..hate you..hate you.hate you.hate you.hate you hate you hate you hate...
Elrugaszkodott.
Zuhanás közben hallotta, ahogy lassan megváltozott a visszhang.
...you hate...you hate...you hate...you hate..you hate..you hate..you hate..you hate.you hate.you hate you hate you hate you hate...
A visszhang lassan elhalt.
Az utolsó válasza végére egy tompa puffanás tette a felkiáltójelet.
a tizennegyedik
Először a háziállatok kezdtek menekülni. Aztán a tv adás szűnt meg. Utána az áram is elment. Az ablakokon át fehér fény szűrődött be a lakásokba.
Akik kinéztek látták, hogy az egész horizont fehéren izzik. Aztán a fény után lassan elért mindenkit a hang is.
Robbanások hangja volt. A valaha hallott leghangosabb robbanásoké.
A hangot a remegés követte. Fokozatosan erősödött a bizsergéstől egészen a valaha tapasztalt legerősebb földrengésig.
Mikor a remegés már elérte azt a szintet, ahol az embernek kapaszkodnia kellett megérkezett a forróság is. Kezdetben csak egyre melegebb lett, aztán mindent elöntött a forróság. Az emberek elevenen égtek el, szinte fáklyaként lobbantak lángra.
Minden elégett, amit csak elért a hőség. Mire felfogták volna az emberek, mi történt, vége is lett az egésznek.
Akit nem a célzónák közelében tartózkodtak, azokkal a visszamaradt sugárzás végzett, vagy valamelyik vegyi fegyver.
Az emberi fajból senki sem maradt életben a Földön. A szárazföldi állatok legnagyobb része is eltűnt. A vízi állatok között is sok volt az áldozat. A víz alatti városok és kutatólaborok pusztulását előidéző találtok és a maradéksugárzások itt is tökéletesen végezték dolgukat.
A levegőben tartózkodó gépek és madarak sem úszták meg. A sugárzás és a plazmaként izzó levegő itt is megtette hatását.
A Holdon lévő városok és a Föld körül keringő űrállomások is egytől-egyig megsemmisültek. Az emberiséget szinte teljes egészében kipusztították.
Csak azon kevesek élték túl az egészet, akik a mély űrben tartózkodtak a hosszú távú kereskedelmi hajókon, vagy a Föld körüli pályára álltak, de még nem kapcsolódtak egyik dokkoló állomáshoz sem.
A szemtanuk elmondása alapján sem lehetett megmondani, honnan indult ki ez az egész és kinek a műve volt.
Volt pár kereskedelmi hajó, amik külső képrögzítőik a Föld felé néztek az egész kataklizma alatt. A felvételek tanulmányozása során kiderült, hogy szinte egyszerre indult el a világ minden pontjáról egy-egy csapásmérő fegyver, majd a becsapódásuk után indultak a válaszcsapást mérő fegyverek és ez így ment egészen addig, míg a teljes lakott térség a forró plazma alá nem került.
Hetek teltek el, mire az első kutatócsapat le, mert menni a felszínre. A hőség elmúlt, de a felszíni légkör nagyjából tíz fokkal volt melegebb, mint az évszaknak megfelelő hőmérséklet. A levegő elemzése kimutatta, hogy akárki is vitte véghez az egészet, nem bízott semmit sem a véletlenre. A különböző sugárzásokon kívül többféle méreg is terjed a levegőben. Voltak olyanok is, aminek csak a bomlás utáni maradványai találták meg. Az űrállomások és a holdi telepek ellen "csak" robbanótölteteket vetettek be, legalábbis semmilyen egyéb szennyeződést nem találtak helyükön és a roncsaik között. Nagyon jól mutatja a történtek súlyát, az alaposság, amivel végbementek a dolgok. A lakott területek teljesen megsemmisültek. Még a legnagyobb túlélőknek kikiáltott csótányok is mind elpusztultak.
Előzetes számítások szerint jó pár évre lesz szükség, hogy a levegő megtisztuljon, és a sugárzás eltűnjön. Az élet azonban nem állhatott meg. A távoli kolóniákon élő emberek azonnali hatállyal vissza lettek rendelve, csak egy minimális karbantartó személyzet maradhatott.
Minden tudós és kutató azon fáradozott, hogy a hajókról begyűjtött állatok dns-ét megőrizzék, tovább vigyék. Az embereket is fokozott ellenőrzésük alá vonták, a génjeikből kivonták a káros láncokat. Az északi sarkon elhelyezett bárkából felvittek minden megmaradt magot és a Holdon felépített ideiglenes településen termeszteni kezdték.
Sok év telt el azon karácsonyeste óta. A kutatások kiderítették, hogy a hidegháború után egyik nagyhatalom sem állt le a fejlesztésekkel és az egyre újabb és újabb fegyverek telepítése folytatódott. Amikor kezdték a XXII. században benépesíteni az új űrbázisokat, azokat is célba vették. A Holdon épült települések is erre a sorsra jutottak. Minden emberek által lakott hely koordinátája be volt táplálva legalább egy rakéta vezérlőegységébe.
Azt, hogy melyik indult el először és, hogy miért nem sikerült kideríteni. Voltak olyanok, akik szerint véletlen volt az egész. Hogy valamelyik nagyhatalom vezetője elfelejtette beütni az időszakonként bekért deaktiváló kódot. Egyre többen voltak viszont azok, akik szerint valamiféle isteni hatalom keze volt az egészben. Úgy hitték, hogy a természet megelégelte a kihasználását és szó szerint a saját eszközeikkel tette ártalmatlanná a parazitáit. Ennek némileg ellent látszott mondani az a tény, hogy az állatok nagy része is elpusztult. Egy kisebb csoport úgy vélte, az előző magyarázat közel áll a valósághoz annyi apró módosítással, hogy az evolúció újbóli beindítása volt a cél. Tény, hogy a megmaradt állatok a vártnál gyorsabban regenerálódtak és az mutációk sem a betegségek irányában haladtak. Hamar benépesítették újra a földeket-vizeket és a levegőt. Teljesen új fajok jöttek létre mind az állatok, mind a növények között.
Mindezt csak a távolból figyelték a megmaradt emberek. Évente egyszer lementek és mintákat vettek, vizsgálták a környezet változásait. Néha tettek rá kísérletet, hogy a megmentett génállományból növényeket és állatokat hozzanak le, de a visszatelepített fajok sorra elpusztultak. Túl magas volt még a sugárzási érték számukra.
Huszonhárom év telt el az utolsó karácsony óta, mikor az első magvak gyökeret eresztettek a régi Föld növényei közül úgy, hogy nem pusztultak ki. Innen kezdve egyre több növény és állat lett visszatelepítve. Ember egy sem költözött vissza a Földre. Ennek legfőbb oka az volt, hogy akik túlélték az armageddont, addig is nomád életet éltek. Mikor látszott, hogy minden megy a maga útján rendben, az emberek visszatértek a munkájukhoz a kolóniákon. A Holdon kiépített új városokban kevesen laktak. Életük ugyanolyan volt, mint előtte a kolóniákon. A feladatuk is ugyanaz volt. Élhetővé tenni a környező bolygókat-holdakat. Itt csak annyi volt a különbség, hogy senki nem akart a bolygóra költözni. Viszont így sokkal nagyobb területet tudtak beültetni különféle növényekkel. Tulajdonképpen a kolóniák és az utazók utánpótlás bolygólya lett. Innen származott az új kolóniák teljes élelmiszerkészlete és a régiek kiegészítő tápláléka is. Csak az ültetés és a betakarítás zajlott az ember által, a többi időben a természetre volt bízva minden. Az állatok szabadon legelhettek, csak évente egyszer láttak embert, amikor a szükséges mennyiségű példányt begyűjtötték. A Földön nem épültek új városok, épületből is csak nagyon kevés. Ezek is főleg a földműveléshez szükséges gépeket voltak hivatottak tárolni és a munkák idejére ideérkező embereket elszállásolni.
Egy dolgot csináltak az emberek a Földön. Minden köbcentijét átvizsgálták a kéregtől a központi magig és az utolsó fegyvernek látszó tárgyat is beolvasztották. Nem szerették volna, ha valaha is megismétlődnek a dolgok.
A XXVIII. század végére jött rendbe a Föld. Lassan eltűnt minden szennyeződés, a természet visszavette az uralmat, az emberek kezdték elfeledni az egészet és folytatták a napi munkájukat. Még mindig ez volt az emberiség bölcsője, de ma már nem használták, nem merték használni. Most már csak etette a Föld gyermekeinek leszármazottait és egy stabil pontot jelent minden emberi lény számára, akármerre is éljenek az ismert univerzumok határain belül és kívül.
a tizenharmadik
Furcsa álom volt. Nem a tartalma miatt. Az igazán furcsa az volt benne, hogy nem kapott levegőt. Mintha fojtogatták volna. De álomképei között ilyen nem szerepelt. Legalábbis ebben a konkrét álomban nem. A valóságban nem kapott levegőt. Ha nem ébred fel, valószínűleg megfullad. Egy tökéletesen klimatizált és beállított levegőjű szobában. Ironikus lett volna.
Odasétált (inkább botorkált) az ablakhoz. Kinézett rajta. Szép látvány volt, ha csak a látványra koncentrált (és nem gondolt bele az ott zajló dolgokba). Nem tudta sokáig nézni, mert beleszédült. Még ennyi idő után is. Hirtelen köhögés tört rá. Száraz torkát marta az inger.
Tüdejéből feltörő levegő szögesdrótként fonta körbe a légútját, tüzes-maró érzést hátra hagyva.
Köpött egy nagyot. Érdekes íz maradt a szájában. Olyan mintha egy rozsdás szöget rágcsált volna. Lenézett a földre. Jobban mondva a padlóra. Egy formátlan vörös folt terpeszkedett rajta. Vér. Hát ez nem túl jó előjel. Kinézett az ablakon. Lenézett a Földre. Látta elterülni maga előtt. Már régen nem az volt, amire Ő emlékezett. Már csak nem is árnyéka önmagának. Annál sokkal rosszabb. Egy groteszk fricska az egész. Nem. Nem a bűnözés tehet róla. Az erőszaknak sincsen köze hozzá. Úgy hangzik, mintha egy idillikus világ lenne. Bizonyos szempontból az is volt egy darabig. Minden fejlődött. Nőtt az életszínvonal, jutott étel mindenkinek, javult az orvosi ellátás, nőtt az átlagéletkor. A bajok akkor kezdődtek, amikor nem hullottak el a gyengék. Keményen hangzik? Igen. Az is volt. Nagyon kemény. Ahogy fejlődött a világ, úgy kerültek elő az újabb betegségek, amiket nem lehetett egyszerűen gyógyítani, mint a rákot, vagy az ebolát. A mutációk mindennaposak voltak. Minek volt ez köszönhető? A gén manipulált élelmiszereknek és alapanyagoknak? Senki sem tudta. Még ma sem tudják. Még csak sejtelmük sincsen. Ezért (is) vannak ők most itt. Elkülönítve.
Azon kevesek közé tartozott, akik még hittek az istenekben. Igen, többen. Valamiféle furcsa keverékei voltak a régi pogány isteneknek és a mindenhatónak. Minden területnek megvolt a maga istene. A pokolnak is. A mennynek is. És ezek nem azok az istenek voltak, akiket az
emberek kreáltak. Nem orvosok, tudósok, bankárok voltak. Azok csak közelebb hozták ezt a mostani állapotot. Azok csak a démonok lehettek volna. Már, ha bármi közük is lett volna a felsőbbrendű lényekhez. De nem volt. Tetteik mégis hasonló mértékben voltak hatással az
emberiségre.
Sajnos, vagy szerencsére elég sok ember halt meg az új kórok miatt. A virágzás korában, amikor nem voltak olyan betegségek, amik komolyan árthattak volna az embereknek, nagyon nagy volt a népességnövekedés. A mesterséges klímaszabályozás révén szinte az egész bolygó egy mediterrán paradicsom lett. Persze ügyeltek az éghajlati egyensúlyokra. Ezért voltak olyan területek, amiket nem vontak fejlesztés alá. Természet anyánk itt dühönghette ki magát mindentől és mindenkitől távol. Kevesen tudták csak, hogy a sok jót rosszaknak is követniük kell. És ők is hallgattak, vagy elhallgattatták őket. Hiszen minden tökéletes volt. Egészen addig a napig.
Senki sem tudja, mikor is volt az a nap. Az a nap, amikor új időszámítás kezdődött. A sötét újkoré. Pontosan senki sem tudja, mikor volt ez a nap. De kellett, hogy legyen egy ilyen. Mert hirtelen elkezdtek furcsa dolgok történni. Kétfejű halak úsztak a patakokban, sokfejű borjak születtek. A fák rügyei, virágai, levelei, az összes növény, mind feketében pompáztak. De a világ élhető, a termények ehetőek voltak mindezek ellenére is. A kezdeti ijedséget a hétköznapok unott nyugalma váltotta fel, amikor rájöttek, hogy mindez csak esztétikailag hatott a mindennapokra. Legalábbis így látták akkor. Még inkább így remélték akkoriban.
De. Mert ugye mindig van egy de. A nem kívánt mutációk egyre gyorsabban követték egymást. A betegségek szinte emberről emberre új mutációkat mutattak. És nem egyszerű változatok voltak. A már sérült vírusok is tovább mutálódtak, halmozva a gondokat. A gyógymódok hasztalannak bizonyultak, mire kikísérletezték az első beteg gyógyszerét, az már régen halott volt és mit sem ért akár a második beteg kórjával szemben sem. A tehetősek légmentesen izolálták az egész környezetüket, de mindhiába. A folyamat elkezdődött, nem lehetett megállítani. Hiába jártak a földön is szkafanderben az emberek, mit sem számított már. Jobb volt ez, mint a pestis és a spanyolnátha együtt. Napról napra hullottak az emberek. A bolygó visszavette, amit adott. Próbálta megtisztítani magát a parazitáitól. Pedig a természeti károk már régen nem voltak tetten érhetőek. A klímakarbantartást kivéve minden szépen, természetesen zajlott. A génmódosított fák gyorsan és nagyra nőttek, nem zsákmányolták ki a talajt, mint ahogyan a többi termesztett növény sem. Azt leszámítva, hogy a növényzet nagy része feketében pompázott, semmi gond nem volt velük. ízük, állaguk, mindenük a helyén volt. A színüket kivéve. Az "érintetlen" természeti részeken is minden a legnagyobb rendben volt. Az állatok szaporodtak, néha született pár mutáns, de azok is szépen fejlődtek. Szóval szinte minden rendben volt, de valahogy mégis magára haragította az isteneket az emberiség. Nem tudni mivel, miért, mikor. Csak azt, hogy megtörtént.
Egy év leforgása alatt kihalt az emberiség több mint fele. A következő év végét már csak a maradék tizede élte túl. S úgy látszott, kezd minden megint rendbe jönni. Hiszen a gyönyörűen termő földek, a népes állatsereg ott volt, minden közszolgáltatás működött. A túlélők hálásak voltak, hogy nem ők mentek el. Valami megváltozott. Féltek. Nem tudták mitől, kitől, de féltek. Ezért hozták létre ezt a programot is. Építettek több nagy űrállomást. tulajdonképpen szinte mindenki kiköltözött az űrbe. Csak nyaralni és a szükséges munkákat elvégezni jártak le a felszínre. Mivel senkin sem tapasztaltak újabb halálos kórt, ezek a látogatások egyre gyakoribbak lettek. Egy dolog nem változott csak. A növények még mindig feketék voltak. Mintegy mementóként a közelmúlt eseményeire. A következő generációnak már ez volt a természetes. Sosem látták másként az alant elterülő bolygót, csak fekete- kék-fehérnek. Az öregek keresték csak szemükkel az alig látható zöld foltokat. De legtöbbször ezek is csak a sekélyebb öblök vizei voltak. Néha egy-egy művész zöldre festett egy-egy rétet, erdőt, földrészt. Szép, szívderítő látvány volt. Mégis nagyon fájdalmas. Hiszen a vissza nem hozható múltat jelenítette meg. De jó volt újra így látni a növényeket.
Újabb köhögés tört fel tüdejéből. Nem volt kellemesebb, mint az előző, de legalább tovább tartott. Kicsit összegörnyedt, lecsukott szemei sarkában könnycseppek jelentek meg. A roham múltával kiegyenesedett, megköszörülte a torkát (nem kellett volna), így ismét végigfutott
rajta az égető-maró fájdalom újabb könnycseppeket csalva a szemei sarkába. Újabb vérfoltot köpött a padlóra. Akis önműködő takarítógép ezt is serényen feltakarította, fertőtlenítette a padlót.
Ideje dolgozni menni, de csak a reggeli után. Gyors evés, mosakodás, öltözködés. Ahogyan minden reggel. Aztán irány a labor. Ahogy végigment a hosszú folyosón, az áttetsző falakon át láthatta a holdat és a környező űrállomásokat is. Ez utóbbiakból meglepően kevés volt. Igazából csak kísérleti telepek voltak, pár különc villája és néhány nagyobb hajó kikötője. A legtöbb ember a hold felszínén lakott Gyönyörű városok nőttek ki a kozmikus porból. Mára már a meteorok sem jelentettek veszélyt, a kezdeti felszín alatti városokat ma már múzeumként mutogatják csak, bár néhány különc azért oda is visszaköltözött. Érdekes, hogy a Földet inkább csak kikapcsolódásra használják. Valahogy félnek visszaköltözni oda. Elmélázott azon is, hogy bár akármelyik bolygó és azok holdjain képes lenne lakható közeget létrehozni az ember azok közül, amelyeket el tud érni viszonylag rövid időn belül, mégis kevés elszánt kalandort és tudóst kivéve mindenki itt maradt a Föld közelében. Érdekes, de teljességgel érthető. Itt van minden, amire csak szüksége lehet egy embernek. A bolygó termeli az élelmet, az energiát a Nap adja, hely is van bőven, s nem utolsó sorban az isteneik is idekötik az embert. Furcsa volt belegondolni, hogy akármilyen messzire is jutottak a felfedezők, sehol sem találták nyomát civilizációnak. Ígéretes bolygók akadtak, ahol pár
százezer év múlva elkezdődhet valami, de semmi említésre méltó. Hosszú ez a folyosó. Minden nap többször végig kell menni rajta. Ugyan az egész állomáson szól a zene, vannak videó terminálok, ahol ki lehet kapcsolódni, értesülni a napi történésekről, mégsem észrevehetőek és zavaróak, ha az ember itt él már pár évtizede. Mint ahogyan a munka sem. Minden nap ugyan az. Még akkor is, ha valamikor szerette ezt csinálni, hajtotta a vágy. De az évek egyre lassabban teltek, s minden új tavasz hamis ígéretet hordozott. Már ami az ő munkáját illette. Biológus volt. Azon kevesek egyike, akik azon fáradoztak, hogy visszaállítsák a növények zöld színét, a virágaik színpompáját. A sarkokon lévő génbankokban tárolt magvakat használták, s minden tavasszal reménykedtek, hogy sikerül. De akármennyire is igyekeztek, nem tudtak úrrá lenni a feketeségen. Minden rendben ment, szép barna száraik voltak a fáknak, zöldelltek a virágok, serkent a friss zöld fű. De amint jött az igazi tavasz és virágzásnak indult a táj, minden feketébe fordult.
Mivel a termések minősége mit sem változott, nem volt ez nagy gond. Legalábbis látszólag. A felnövekvő generációk nem is értették, mire fel ez a nagy igyekezet. De az öregek tudták, hogy olyan dolog ez, ami megmérgezi a lelket. Túl sok fájdalmat hozott ez a szín, ezért szerették volna visszaállítani a régi zöld növényzetet. De nem ment. Sehogyan sem.
Nem emlékezett rá, mióta csinálja ezt. Talán ezer éve. Vagy tízezer éve. Százhetven éves volt. A múlt hónapban volt a születésnapja. Nem számított manapság különösen magas kornak, de alacsonyak sem. Ahogyan régen mondták, megette már a kenyere javát. Tudós létére - vagy éppen ezért - nem szerette az orvosi hókuszpókuszokat. Csak olyan kezelésekre járt, amik alapnak számítottak. Próbált egészségesen élni, de semmi szervcsere még húsz évért, vagy hasonlóak. Természetes életet szeretett volna. Arra sem emlékezett, mikor kezdett hinni az istenek létezésében. Hiszen a vallás, mint olyan csak egyéni szinten élt, nem voltak egyházak, közös hitek. Azt sem tudta, hogy miért. Nem volt ez tudatos, csak azon kapta magát néha, hogy fohászkodik valakihez - valakikhez, hogy megköszön dolgokat valakinek - valakiknek. De maga sem tudta kinek - kiknek. Sokat olvasott ezen témákban is. Az isteneinek nem voltak konkrét nevük, mint Thor, Zeusz, Belzebub, stb. Csak, mint az ősi népeknél, az eső istene, a szeretet istene, a föld istene, stb. Arra viszont tisztán emlékezett, hogy azon a napon született. Igen. Azon. Amikor először úsztak a patakokban a kétfejű halak, amikor először születtek sokfejű borjak, és amikor először borultak feketébe a fák rügyei, virágai, levelei, az összes növény. Talán ezért is volt számára ilyen fontos ez a kérdés. Néha elmélázott azon, hogy mit is jelenthet ez az egész véletlen egybeesés. Mi van, ha sikerül megtalálnia, mitől lesznek újra zöldek a növények?
Kezei szüntelen dolgoztak, módosításokat eszközöltek a magvak, csírák génállományában, hiszen nemsokára beköszönt a meteorológiai tavasz a Földön. Furcsa dolog ez, hiszen a klímatervezés mindezt kiküszöbölhette volna, de amikor megvitatták az akkor még zöldben pompázó bolygó lakosai úgy döntöttek, az évszakok maradjanak meg. Kellenek a stabil pontok. Jártak a kezei, jegyzetelt, módosított, ültetett, de az agya máshol járt. Eszébe jutott az álma. Nem tudta mire vélni, de érezte, hogy közel a megoldás. Lassan végzett mindennel. Mire kijött a laborból, már késő délután volt. Visszaballagott szállására és megvacsorázott. A hét többi napja is hasonlóképpen telt, beleértve a rémálmokat is. Lassan közeledett a pillanat. A pillanat, amikor kihirdetik, hogy itt a tavasz. A dugványok szépen fejlődnek a laborban. Ismét bennük van a csoda ígérete. A természetes zöld és a többi szín ígérete. Mint az elmúlt években mindig. S mindig csalódás lett a vége. Aztán pár hét melankólia, utána újult erővel bele a munkába. Sok kollégája volt. Kevesen tartottak ki mellette. Sokakat felőrölt az állandó sikertelenség. Még egy éjszaka és beköszönt a tavasz.
Hirtelen felült az ágyán. Megint nem kapott levegőt. De ez most más volt. Nem az álmok miatt volt. Sőt, meglepően nyugodt volt az éjszakája. Nem emlékszik pontosan, mit álmodott, de semmi különös nem lehetett, hiszen még a lepedője sincsen összegyűrve. Csak arra emlékszik, hogy érezte a zöld fű illatát, érintését, ahogyan ott feküdt benne. Ahogy levegőt vett, nem csak a torka égett, hanem a tüdeje is. Ilyen még nem volt. Kiült az ágya szélére. Vett pár nagy lélegzetet és a fájdalom is mintha enyhült volna. Köhögés rázta meg testét és újra érezte azt a furcsa ízt a szájában. Vért köhögött fel. Nem volt jó jel. És éppen ma, amikor ma van a tavasz első napja. Nem jó ez így. A köhögés nem csillapodott. Elbotladozott a segélyhívóig és rátenyerelt a gombra. A kezétől tiszta vér lett. A padlón is voltak már cseppek, a kis takarító robotok sürögtek körülötte. Érezte újabb köhögés tör fel a tüdejéből. A szája elé szorította a kezeit, ahogy érezte a szája megtelik vérrel. Hiábavaló mozdulat volt. Az ujjai között spriccelt ki a vér a szájából, minden egyes újabb köhintéssel egyre több. Hirtelen forogni kezdett vele a szoba és a padlóra zuhant. A szájából csorgott a vér, kezei tehetetlenül feküdtek mellette. Tüdeje lassan megtelt vérrel, egyre jobban zihált. Egyre nehezebbek lettek a szempillái. Hirtelen kiynílt az ajtó és egyik munkatársa jelent meg, kezében egy üvegedényt szorongatva. Még be sem léphetett, az orvosi személyzet már félre is lökte őt. Szinte egyszerre értek a szobához. Az orvosok nekiestek, kollégája a rémülettől elejtette, ami a kezében volt. Ahogy az üveg széttört a padlón kifolyt belőle a tápanyagokban gazdag igazi Földi föld. És meglátta azt, amit a legjobban szeretett volna látni.
Egy szép zöld növény apró sárga virágot bontott és nem feledett be, pedig ma van a tavasz első napja. Vértől pirosló ajkain egy mosoly jelent mega az oxigénmaszk alatt. Fáradt és nehéz szemeit lehunyta. A retinájába szinte beleégett a zöld növény látványa. Ott volt azon a napon. És ott volt azon is, amikor mindez véget ért.
Nem ment egyik napról a másikra a növények visszaállítása. Majdnem három évig tartott az összes növény keresztezése, oltása. Vigyázni kellett, hogy nem kereszteződjenek a fekete virágporral sem. Szinte minden élő ember ezen dolgozott. A még élő és emlékező öregek könnyes szemmel végezték a munkát és minden új tavasszal megcsodálhatták addigi eredményeiket. A Föld folyamatosan egyre zöldebb lett. Az a tudós, aki ezt lehetővé tette sajnos már nem él. Azon a becses napon halt meg. Azon, amikor hosszú és fáradságos munkája meghozta gyümölcsét. Három fáradtságos év telt el halála óta. Testét a legnagyobb erdőségben temették el, az elsőként zölddé varázsolt fák alatt. Kitartása és elszántsága legendákat szült. A harmadik tavasz - igen, csak így, a harmadik tavasz, hiszen akkor új, boldog időszámítás kezdődött - ismét a régi Föld képét mutatatta. Fehér felhők, kék óceánok, zöld növényzet. Az emberek nem költöztek mégsem vissza a földre. A rossz emlékek miatti távolmaradást felváltotta az áhítat és a csodálat. továbbra is csak messziről csodálták, nyaralni jártak ide. Egyre kisebb területeket érintett a továbbiakban a klímaszabályozás. Egyre több terület felett kapta vissza az uralmat természet anyánk. A Föld lassan ismét egy idillikus paradicsom lett, nagy tisztelet övezi mindennapjait.
Most már mi, istenségek is megenyhülhetünk egy kicsit. Az ember kiállta a próbát.
a tizenkettedik
Valahogy mindig úgy alakult, hogy egyedül maradt. Lett volna lehetősége, hogy odébbálljon, de soha nem látta értelmét. Mint mondotta volt, lehetett volna rosszabb is. Sokkal rosszabb. S azért ott a büszkesége is. Kitartott minden áron. Átkozott büszkeség! És most itt ül egyedül és nincsen neki más, csak az emlékei. De nem bánt meg semmit sem. És már nem is fog. Lassan indulnia kellene aludni. Kezd hűvös lenni. De azért jó volt emlékezni. Emlékezni az első napra, amit itt töltött. Itt fent a teraszon. Félve, elhagyatva, dideregve. S nem hitte volna, hogy eljön a másnap. De azóta nagyon sok másnap jött már el, s Ő elmaradhatatlan része lett a háznak és a kertnek. Tényleg ideje menni. Várja már a jól belakott kis kutyaól. Akárcsak tizeniksz éve minden este.
a tizenegyedik
a tizedik
...
Hogy vagy?
...
Tegnap éjjel veled álmodtam. Na, nem olyat, csak egy sima álom volt.
Nem tudom pontosan miről szólt, de kellemesnek hatott. Legalábbis nem volt összegyűrve a lepedő alattam. Nagyon.
...
Igen, tudom. Megváltoztam. Nem is kicsit. És nem hinném, hogy a megfelelő irányban.
...
Á, nem hiszem, hogy menni fog. Hiába már minden szerintem. Az alapvető tulajdonságaim nem változtak.
Csak sokkal sarkosabb lettem.
...
De, gyere beljebb, helyezkedj el kényelmesebben! Mondanám, hogy csüccsenj le az ágyra, de tudod, mi lenne a vége.
Szóval, hadd ajánljam fel a bőrfotelt számodra. Bár az sem teljesen biztonságos ilyen szempontból.
De hagyjuk. nem hinném, hogy ez bármikor is előkerülhet még köztünk. Mesélj magadról. Mik történnek veled mostanság?
...
Érdekes, ahogyan előkerülnek ezek az apró mozzanatok, amiket egyre kevésbé osztunk meg egymással.
Emlékszel, voltak idők, amikor mindent elmondtunk, megbeszéltünk. Aztán egyre többször került elő a "hagyjuk" szócska.
S aztán eljöttek azok az idők, amikor már nem is beszélgettünk. Nem kerestük egymást.
...
Büszkeségből? Lehet. Részemről az önpusztítás a legfőbb ok. És az emberi hülyeség.
...
Igen, igazad van. A fájdalom sem egy kellemes dolog. S ezt a fájdalmat még én sem bírom tartósan elviselni.
...
Igen. Ezért voltak azok a hónapok, amik voltak. Amik odáig vezettek, hogy nem mertük megkeresni egymást.
Túl büszkék, vagy túl gyávák vagyunk. S nem szeretnénk, ha bántanánk egymást. Ha a másik bántana minket.
...
Jó hallani, hogy jól alakulnak a dolgaid. De nem jó tudni, hogy már nem kellek ezekhez.
...
Persze. De abban nem értek veled egyet, hogy lehetett volna másképp.
Ahhoz én kevés voltam. S most még kevesebb vagyok. Sajnálom.
...
Tudom, hogy nem sajnálod igazán. Nem kell szépíteni a dolgokat.
Én is próbálok szabadulni mindentől és mindenkitől.
S minden és mindenki próbál szabadulni tőlem. Vicces, igaz?
...
Persze, hogy nem az, de azért megmosolyogtató. még akkor is, ha ez a legkeserűbb félmosoly, amit valaha is láttam.
Sajnos az a dal is csak az utat mutatta meg, a következményeket nem mondta el. Tudod:
"Eldobtam rég mi felesleges,
Hogy gyorsabban, szabadon létezhessek"
Csak azt nem mondta, hogy ennek ez az ára. S igazából nem is könnyebb, nem is szabadabb.
S az ember egyre jobban vágyódik olyan dolgok után, amiktől más már szabadulni. Nem tudják, milyen szerencsések.
...
Persze egy másik számban ott van a többi része is az előbbieknek:
"Más voltam én már, mint gyerek
Mást láttam, mint a többiek
Lelkem más dalra volt vidám
Szerelmem a merő magány"
...
Igen. Tudom, hogy nem szereted, ha idézgetek. De mit csináljak. Te vagy az egyetlen, aki megmozgatja az agyamat.
Amióta nem találkoztunk, teljesen ellustult az agyam. De mindegy is. Már ez is mindegy.
...
Persze, nem haragszom. Tudom, hogy menned kell. S ne haragudj, hogy eddig feltartottalak!
...
Hülye vagyok. Senki sem mondta nekem ilyen kedvesen még ezt. Mindig csak Te.
...
Elvigyelek? Vagy inkább elvihetlek?
...
Nem, egyáltalán nem gond. S legalább az a kellemes illat is érezhető lesz majd egy kis ideig az autóban, amit magad után hagytál régebben. Minden reggel eszembe jut, amikor beülök az autómba.
...
Ismerem még a régi diszkréció irányelveit. Majd egy kicsit odébb állok meg, hogy az örökké kíváncsi szomszédok ne láthassák meg, ki hozott haza. Az autóba pedig amúgy sem láthatnak be. Rendben. Megígérem, hogy befogom a számat ezután.
...
...
...
Köszönöm, nem.
...
Legyél jó! Remélem minden sikerül, amit elterveztél, eltervezel.
...
Nem tudom, melyik lenne a megfelelő. Egy isten Veled, egy viszlát, egy szia, egy hiányzol, egy szeretlek?
...
Az utolsó szó jogán azért én sok mindent másképpen csinálnék. Hátha...
...
Szia. Tudod, hogy találsz meg, ha szükséged lenne rám!
...
És köszönöm!
...
(hiányzol és szeretlek!)
a kilencedik
Nem mindig értett egyet a megrendelőkkel. Voltak alkalmak, amikor nem vállalta el a megbízást. Először ezt sem akarta. Nem a felkínált pénz mennyisége győzte meg. Saját maga sem tudja, miért fogadta el. Egyik reggel felkelt és úgy érezte meg kell csinálnia. Beült a közeli város egyik kávézójába. Rendelt.
A telefonhoz sétált, hívta a megbízót és megmondta, hogy elvállalja. Volt pár irányelv, amit soha sem szegett meg. Most sem tette meg. Az ilyen irányú kéréseket gondolkozás nélkül utasította vissza. Nem azért, mintha undorodott volna ezektől a dolgoktól, csak túl nagy volt a kockázat. Néha kapott különleges kéréseket is. A mostani is ilyen volt. De ez tetszett neki. Ötletes volt. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul humoros, valami nagyon eredeti. És tele volt haraggal és gyűlölettel. Talán e miatt fogadta mégis el. Tudta milyen érzés. Megegyeztek egy időpontban. Ezekhez mindig tartotta magát. Minden körülmények között.
Elindult, hogy felmérje a munkaterepet. Alaposan megjegyzett mindent. A kitűzött nap reggelén elment a helyi legnagyobb szupermarketbe. Vett mindent, amire aznap szüksége lehet. Enni és innivalót és pár szükséges apróságot a munkához. Volt pár speciális dolog is, amit magával kellett hoznia. Arra azért vigyázott, hogy ne legyen túl feltűnő semmi sem.
Mikor végzett, leparkolt a közelben. Kisvártatva kinyílt a kapu, kigördült az autó, amire várt. Elindult utána. Egész nap követte. Nem feltűnően, de nem is vigyázott túlságosan. Nem akart feltűnő lenni. Ezért nem volt feltűnően óvatos. Egy teljesen átlagos külsejű és színű autót bérelt az interneten keresztül még a megbízás kezdetén, amit csak a teljesítés napja előtti délután vett át. Természetesen a hitelkártya és a személyi is lopott és kozmetikázott volt. Arra viszont figyelt, hogy a kártyán legyen elég pénz. Így nem okozott kárt a kereskedőnek, ezért aztán nem is hagyott nyomot maga után.
Amíg a másik dolgozott végigülte a környékbeli kávézókat. Nem sorban haladt, hanem egy előre kidolgozott terv szerint, cikk-cakkban, átlósan. Ebédidőben a másik után ment és a szomszédos asztalhoz ült le. Egy bizonyos szintig kíváncsi volt a személyiségükre. Nem akart nagyon belefolyni a dolgokba. Nem lett volna jó. Az agyának tisztának kell lennie és az érzelmeket is kerülnie kell. Nem sok újat hallott. A legtöbben ilyen kis semmiségekről beszélnek egész életükben. Lényegtelen.
Lassan vége a munkaidőnek. Kifizette az italát és besétált az irodaépület garázsába. Megkereste azt az autót. Kinyitotta és beszállt hátra. Pár perc múlva megjött a másik is. Beült, indított, kihajtott az épületből. Lassan sötétedni kezdett, a fények laposak és halványak lettek kis rózsaszínes-lilás beütéssel.
Hazafelé hajtottak. Egyszer csak felült és köszönt a másiknak. Annyira meglepődött az ezen, hogy majdnem felborultak. Megállíttatta vele az autót és átült a vezetőülésre. Továbbindultak. Már majdnem visszaértek a reggeli kiindulópontra, amikor lehajtottak az útról. Egyenesen a közeli erőségbe tartottak. Lehajtottak erről az útról is, be a fák közé. Kiszálltak.
Mindent pontosan úgy tett, ahogyan eltervezett. És, hogy a végeredmény pontosan azt tükrözze, amit a megrendelő kért.
Amiikor mindennel végzett, a közeli turistaút kezdeténél lévő parkolóba hajtott és beállította az autót a többi közé.
Levette az ülésre rakott textil védőtakarót. A másikat átültette a vezetőülésbe. Majd levette a ruháit is. A hátizsákjából elővette a váltás ruháját. Felöltözött.
A levett ruhákat és lepedőt beletette a közeli nagy szemetes konténerbe. Majd öntött rá egy kis grillezéshez használt gyújtófolyadékot, végül a szemetesbe hajította az egész flakont. Meggyújtotta a blokkot a vásárolt levél gyufa egyik szálával. Mikor teljesen elégett, öntött egy kis vizet a hamura és egy bottal szétkente. Letört egy újabb szál gyufát. Meggyújtotta az egész levelet és rádobta az átitatott ruhákra. Azonnal lángra kaptak. Rádobta a botot is a tűzre.
Már méteres lángokkal égett a szemetes. Narancsos táncoló lángnyelvek világították be a környéket. A többi kiránduló közé ment és kölcsönadta az erdésznek a mobilját, hogy hívhassák a tűzoltókat. Természetesen az is lopott volt. Az előbb emelte el egy hozzá hasonló jellemzőkkel rendelkező egyéntől a tömegben. Mialatt ők telefonáltak, ő felszállt a buszra, ami visszavitte a városba. A kelleténél többször szállt át, míg visszaért a bérelt autóhoz. Mintha mi sem történt volna, visszahajtott a szállodába. Megvacsorázott az étteremben. Felment a szobájába. Bekapcsolta a tv készüléket. A híradók tele voltak a gyújtogatással. És a rejtélyes halottal is, akit nem messze a gyújtogatás helyszínétől találtak meg a saját autójának a kormánya mögött.
Elment sétálni. Mikor visszaért a szállóba, a hallban lévő egyik publikus internetterminálról bejelentkezett a bankjába. Látta, hogy a számlájára megérkeztek az apróbb átutalások. Egy igen bonyolult átutalási rendszernek a végső állomása volt ez.
A megbízók által megismert bankszámlák nem volt elérhetőek, csak a tulajdonos számára. Olyan bankban voltak megnyitva, ami igen nagy diszkrécióról tett tanúbizonyságot. Innen a pénz több kisebb bankszámlára került át, majd ismét nagyobb bankok számlaszámaira. Ezután már a végleges számláira érkezett meg a pénz több lépésben. Több részletben, teljesen legális jogcímekkel egy hónapon keresztül véletlenszerű időpontokban. Kilépett a bankból és felment aludni.
A megrendelő a megbeszélt napon végignézte az összes híradót. Nagyon feszült napja volt. Este viszont megkapta, amit akart. Láthatta az áldozatot is. Látta amint minden általa megjelölt pontba a testen egy-egy kés van szúrva. Pont, ahogyan kérte. Leült a számítógépe elé és elindította az utalásokat.
a nyolcadik
Éjszaka volt. Az a fajta éjszaka, amikor minden megtörténhet. egy hajszálnyival a legális sebességhatár felett autózott. Kint is minden feketeségbe burkolózott. Csak a műszerfal fényei világítottak az utastérben. A fényszórók bevilágították az út nagy részét. Halkan szólt valami zene. Nem foglalkozott vele nagyon. Néha bekapcsolódott az énekszólamba, vagy csak dúdolta a dallamot. Nézte az utat. Milyen egyszerű az élet a technika szemszögéből. A lámpa bevilágítja az utat, így mindig látja merre tart. Neki is kellene egy ilyen lámpa. Ami bevilágítja a sors kifürkészhetetlen útjait. Vagy csak a lélek útjait. Nem tudott koncentrálni semmire sem. Pedig nagyon igyekezett, hogy elterelje a gondolatait és a zenét helyezze előtérbe. Nem ment. Egyre csak visszakalandoztak a gondolatai azokhoz a témákhoz, amik fogva tartották. Belenézett a tükörbe. Semmi. Korom sötét minden. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha nem lenne más rajta kívül. Ami pillanatnyilag igaz is volt az útnak erre a szakaszára. Valami oknál fogva mégsem érezte magányosnak magát. Nem képzelt soha barátokat maga köré, most sem tette. Egyszerűen csak meg kellett törnie az utazás monotóniáját. Félhangosan kezdett el gondolkozni. Feltette azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatták. Így kimondva mindegyik olyan tisztának és értelmesnek tűnik. Olyanoknak, amiket egyszerűen és pontosan meg lehet válaszolni. Mégsem kapott soha választ egyikre sem. Soha. Az élet nem így működik. Nem kell minden kérdésre megtalálni a választ. A kérdések elvesztik létük értelmét, ha megválaszolják őket. Vannak dolgok, amiket nem mondunk ki soha sem. Valamilyen ismeretlen babona részét képező átok miatt. Attól félünk, ha kimondjuk, be is fog következni. És azt nem szeretnénk. Amit pedig nagyon szeretnénk, mindig kimondjuk. Félve, halkan, mert a babona az babona és mi van, ha rajtunk majd fog az átok? Megéri kockáztatni? Meg. Kockáztatni mindig megérni. Még akkor is, ha a csatát elveszti az ember. És a háborút sem nyerheti meg. Vannak célok, amiket el lehet érni, de mindig meg kell hozni az áldozatokat. És ebbe a végén úgyis mindenki belehal. De mégis vannak kérdések, amiket ki kell mondani. És vannak olyan önpusztítók is, akik a következményekre tekintet nélkül várják a válaszokat. De a válaszok mindig későn érkeznek meg. Legalábbis az igazán fontos kérdésekre. Ő mégis kimondta a kérdéseit. Tudta, hogy nem lesz, aki megválaszolja őket. Mégis megtette. Nem azért nem születtek válaszok a kérdéseire, mert nem volt senki sem ott, aki megválaszolja őket. Két lehetséges válasz van erre a kérdésre. Igen, ez egy olyan kérdés, amit meg kell válaszolni. Mert kényelmetlen a léte, Ezért meg kell válaszolni. Szóval a két válasz. Vagy nem érett még a válaszokra, vagy nem mernek á válaszolni. Lassan haza fog érkezni. Egyre közelebb vannak a város fényei. A gondolatai kezdtek visszakalandozni a hazaútra. Nem érdekelte a valóság. Az vagy unalmas, vagy fájdalmas. Persze vannak kivételek is. Nagyritkán. Nézte az embereke az ablakokon keresztül. Érdekes volt. Egyre kevesebb arcon lát igazi érzelmeket. Boldogságot pedig még sokkal ritkábban. A legtöbb ember csak üres tekintettel mered előre. Napközben egy kedélyes álarcot viselnek, ami alatt unott kifejezés ül az arcukon. Látszatvilág, látszatemberekkel. Na, mindegy. Már csak pár perc hazáig. Még pár sarok. Leengedi az ablakot, hogy lássa azt az ablakot. Tréfásmegyer. Jól megtréfálta a szívét. És mégis. Az agya sem tiltakozik. Áh, már megint. Koncentrálnia kell, hogy visszaterelje a gondolatait. Felhúzta az ablakot. Ismét kizárta a világot. Megpróbált bekapcsolódni az énektémába. Nem nagyon ment. Mint ahogy mostanában a legtöbb dolog. Megérkezett. Megállt a kapu előtt. Benézett a kertbe. Nem állt ott az autó. Félhangosan konstatálta, hogy ezek szerint még nem ért haza. Nem kapcsolt azonnal, hogy saját magáról beszél. Kellett pár másodperc mire rájött. Kinyitotta a kaput, beparkolt. Azért a kertbe, mert már hajnalodott. És a reggel munkába indulók autója agarászban állt. Nem volt kedve neki is beállnia azért, hogy pár óra múlva felébresszék és kiálljon az autójával. Mostanában egyre jobban kerüli a konfliktusokat. Legfőképpen az ilyen mindennapiakat. Besétált a házba. Fáradt volt. Túlfáradt.
A hetedik
"E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy."
József Attila
a hatodik
Már megint esik! Ki fog aludni a lámpánk. Nemsokára kibukkan a telihold a fák mögül. Legalább kicsit több fény lesz. Értem én, hogy az emberek nem szeretik a magunk fajtákat, de állandóan éjszaka dolgozni... Húsz éve ugyanaz a munka. Legalább van miből enni adni a családnak. Mindig lesz munkánk. Ez jó. De mindig éjjel dolgozni. Télen-nyáron. Esőben, hóban, sárban, fagyban, szélviharban. Mindegy, legalább jut étel az asztalra minden este. Igaz, hogy sokba kerülnek a jó szerszámok, de megéri. Akár két évig is kitart egy ásó és akár három évig is egy csákány. De ilyen nagy esőben azért nem a legjobb ásni. Kezd csípős lenni az éjjeli levegő is. Vigyázni kell, nehogy beteg legyen az ember! Jó ruhák, szárazak hazafelére, kényelmes-szellős a munkára. Flancolásnak tűnik, de így ki lehet bírni a telet is munka közben. Kicsit alábbhagyhatna az eső. Már alig pislákol a lámpás. És a föld is kezd nehéz lenni. Nem is föld ez már, hanem sár. Kicsit még esik az eső és vederrel is merhetjük a sarat. Már nincsen sok hátra. Csak egy láb és mehetünk is haza. Előbukkant a hold. Így már kicsit jobb. És egy kicsit félelmetesebb is. Elég! A mi szakmánkban nem lehet babonás az ember! Dolgozni kell! És ez egy biztos munka. Nehéz, fárasztó, de jut ételre és ruhára. S néha ásás közbe az ember érdekes dolgokat is találhat. Egy kis pénzt, rég elhullott ékszert, bármit. Persze a rög és a csont sűrűbb vendég az ásó alatt. Kezdünk lassan haladni. Pedig mára ez az utolsó. Ha készen vagyunk, mehetünk haza. És elmondhatjuk, hogy megtettük a dolgunkat és még pirkadat előtt végeztünk. Valamiért nem kedvelnek minket az emberek. Félnek tőlünk. Nem baj. Szükségük van ránk. Mi pedig igyekszünk elkerülni őket munkába menet és munkából jövet. Nem akarjuk megijeszteni őket. Jobb ez így mindenkinek. Kicsit bele kéne húzni, hogy még azelőtt hazaérjünk, hogy elüti az éjfélt az óra a templom tornyában. Igyekezni kéne. Már nincsen sok hátra. Pár ásónyi és készen is vagyunk. Aztán rögzítjük a kiásott földet, hogy holnapra nehogy visszakerüljön a gödörbe. Kellemetlen lenne nappal idejönni, ásni. És igen fárasztó. Hajnalban érünk haza, holnap este is van munka. Szerencsére egyre hosszabbak az éjszakák. Rövidülnek a nappalok. Kevesebb idő jut az alvásra és a családra. De több pénz áll a házhoz. És kényelmesebben lehet elvégezni a munkát. Lassan készen vagyunk. Ennek is mindjárt vége. Már csak pár perc, fél óra. Na, végre kimászhatok a gödörből. Kicsit még odébb dobáljuk a kihányt földet, adunk neki egy kis formát, ne legyen olyan ormótlan. Fő a diszkréció. Ezért is járunk sötét ruhákban, letakarva a szerszámokat. Persze mindenki tudja, hová tartunk és miért. De valakinek ezt a munkát is el kell végeznie. És nem is rossz munka ez. Nehéz, fárasztó, de legalább folyamatosan szükség van ránk és így pénz áll a házhoz rendszeresen. Nem sok, de meg lehet élni belőle. Na, már csak át kell öltözni, miután letakarítottuk a szerszámokat. Indulhatunk haza. A lámpásra tulajdonképpen nincs is szükség. Éppen elegendő a telihold fénye. A harangok is megszólaltak. Nem jó ilyenkor errefelé mászkálni! Nem vagyok babonás, de ugye az ördög nem alszik. Vannak dolgok, amiket nem szabad háborgatni. Jók azok úgy, ahogyan vannak. Őszinte részvétem a családnak így a távolból is, előre. Sejtem, mit érezhetnek. És áldja az ég az Urat, hogy erőt és egészséget ad ehhez a munkához és kenyeret az asztalunkra. Menjünk. Holnap is lesz nap. És három sírt kell majd kiásnunk.
az ötödik
Megvárta, amíg mindenki kimegy a mosdóból. Csak ketten maradtak. A másik nem tudta mi fog történni. Észre sem vette, hogy már csak ketten maradtak. Szétnézett, majd egy mozdulattal az ajtónál termett és tönkretette a kilincset. Így nem lehetett bejutni és kijutni is csak erőszakkal. Megvárta, amíg a másik megmossa és megszárítja a kezét. A mosdó másik végében állt. Ahogy a mási végzett és az ajtó felé indult szétnyitotta a kabátját. A másik észrevette, hogy nem lehet az ajtón kijutni, megpördült és egy fegyver csövével találta szembe magát. Tudta, mi fog jönni. A fegyver felé lépett és pár centire a cső végétől megállt, majd letérdelt. Bátor ember volt, de szolgalelkű. A cső végig rámeredt. Egyetlen szó sem hangzott el. Mégis mindenki tudta, mi fog történni és miért. A másik felnézett, látta a huzagolást a hangtompítóban és mögötte az arcot. Azt az arcot, amit utoljára fog látni éltében. Mély levegőt vett és várta az elkerülhetetlent. De a szemét nem csukta be. Bátor ember, gondolta, de szolgalelkű, és hibázott. Ezért van ő most itt. A szemébe nézett és meghúzta a ravaszt. A másik, ahogy nézte ezt az érzelmektől mentes arcot meglátott egy másik fekete ruhás alakot az első mögött. Hirtelen mintha megállt volna az idő. De nem állt meg, csak lelassult, amennyire csak lehetett. Az közelebb lépett, megfogta a vállát. Nem fogsz egyszerűen meghalni, mondta, utolsó ezredmásodpercedbe belesűrítek mindent az életedből! A lövés eldördült. A hüvelyben lévő lőpor lassan izzani kezdett, a hirtelen tágulástól a lövedék előrelökődött nyomában a forró gázokkal. Nézd végig még egyszer, miket tettél, kinek ártottál. És mikor a végére értél, csak akkor halsz meg. Szenvedj! A másik előtt elhomályosult minden és hirtelen a gyermekkorában találta magát. Látta az anyját, ahogy a bölcső fölé hajol, érezte bőre illatát. Látta az első tortáját, érezte az ízét. Egyre több emlék került elő agya mélyéről, mind tökéletesen élesen, tisztán és élethűen. Az első nap az óvodában, az iskolában, a munkában. Az első csők, az első szerelem, az első együtt töltött éjszaka. Az első kerékpár, az első motor, az első autó. A lövedék most tartotta fegyver csöve és a hangtompító találkozásánál. Az első házasság, az első gyerek, az első lakás, az első ház. Minden egyes emlék egyre jobban belemarkolt a szívébe. Agya izzott. Küzdött az ellen, ami vele történik, de nem volt menekvés. Az emlékek egyre csak jöttek és jöttek, a gondolatok hihetetlen sebességgel cikáztak agyában. Az érzelmek teljesen elborították a szívét, szétfeszítették. Kegyetlen büntetés volt ez. Most, hogy tudja mindent elveszített és esélye sincsen már, hogy másképp tegyen, mindent rendbe hozzon. Nem bírta tovább. Érezte, hogy agya üvölt, hogy legyen elég. Legyen végre vége. Belül zokogott. A lövedék elhagyta a hangtompító csövét. Kegyetlenül tört előre. Nem számított neki sem bőr, sem hús, sem csont. Egyik lövedék követte a másikat. A kiszabaduló gázok halk szisszenését a becsapódások tompa puffanása követte. A hangsort az újratöltés hangja folytatta és a kövezeten koppanó hüvelyek hangja zárta. Furcsa volt. Az utolsó pillanatban mintha félelmet, hihetetlen mértékű szenvedést és könnyeket látott volna a másik szemében. Érezte, hogy történt valami a ravasz meghúzása és az első lövedék becsapódása között. Nem tudta mi. De érzett valamit. Elrakta fegyverét, az ajtóhoz lépett. Visszahelyezte a kilincset. Hátrafordult. A másik félig kicsavarodva ott feküdt a kövezeten. Lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón.
Megnyitotta a csapot. A forró víz kellemesen csobogva hullt alá. Kis habfürdő a vízbe. Ami elsőként a kezébe akad. Lassan telik a kád. Elkezdett vetkőzni. Szépen különválogatta a ruháit. Mindent a neki szánt helyre tett. Nem hordott egy ruhát kétszer egymás után. Csak a nadrágokkal tett kivételt. A többi azonnal ment a szennyes tartóba. A nadrágját a szekrényre hajtogatta. Végignézett a testén. A sebeket nézte. Sok volt belőlük. Lehet, hogy túl sok is. Már egyik sem fájt. De mindegyik látszott. Mindegyik más emléket idézett fel benne. Túl sok ilyen emléke van. De ezek csak fizikai fájdalmak voltak. Belenézett a tükörbe. Kivette a gumit a hajából. Meg kéne borotválkoznia. Így valahogy nem az igazi. Nem akart senkinek sem tetszeni, de nem tetszett saját magának sem. Túl igénytelennek tűnt így. Nem volt igazán szalonképes a kinézete. Sem. Belenézett a tükörképének a szemébe. Megpróbált mosolyogni. Nem ment. Csak egy halvány félmosoly jelent meg a szája sarkában, amiről tudta, ha tovább erőlteti csak vicsorgás lesz belőle. Ez a félmosoly is annyi fájdalmat rejtett, amennyit nehéz ilyen kis helyre összezsúfolni. A saját szemét nézte még mindig. Tele volt sebekkel. Érzelmi sebek voltak ezek. S még mindig fájtak. Mindenki, akit így, vagy úgy elvesztett. Minden, ami nem sikerült. Minden, ami balul sült el. Volt belőlük jó sok. Nem tudta, mit csinál rosszul, de tény, hogy valamit mindig rosszul csinál. Eszébe jutott egy dal pár sora. Ez egy kis időt adott az agyának, hogy ösztönösen elrángassa az emlékei mellől. Berakott egy lemezt a lejátszóba. Elindította. Nem szerette a süket csendet. Beleült a kádba. Forró volt a víz, égette a bőrét. De nem számított. A gondolatai ismét kezdtek magukba fordulni. Szánt szándékkal terelte őket vissza. Kinyújtózott, csak a feje maradt a víz felett. Jólesett ez a forró ölelelés. Lehunyta a szemét. Mélyen magába szívta a fürdővíz illatát. A karácsonyt juttatta eszébe. Soha nem rajongott az ünnepekért és a kötelező dolgokért. De ez mégis kellemes emlékeket ébresztett benne. A sütemények illatát, elmúlt szeretteiket. Kinyitotta a szemét. Hátrafordult. Keresett valamit, amit a vízbe tehet, hogy más illatot kölcsönözzön neki. Ami nem ébreszt ilyen emlékeket. Nem volt jó ötlet. A napi használatú samponok és egyebek mögött volt pár ősrégi üvegcse. Még Ő hagyta itt őket. Különféle fürdősók voltak bennük. Nem használta azelőtt sem őket. Azóta pedig végképp nem. Valamiért nem dobta ki őket. Levette az egyiket. Végigmért, majd kihúzta a kupakot és öntött belőle a fürdővízbe. Visszatette az üveget a helyére. Elővette a sampont. Alámerült. Bevizezte a haját. Nyomott a samponból a kezébe. Ahogy mosta a haját, a fürdősó feloldódott a vízben és illata elkeveredett a régmúlt ünnepek illatával. Csukott szeme sarkából könnycseppek gördült le. Bizonygathatta volna magának, hogy csak a sampon folyt a szemébe és az csípi, de miért hazudjon. Az emlékek fájnak. Vagyis nem az emlékek fájnak. Hanem az, hogy elmúltak és nem lehet visszahozni őket. Lehet újakat gyűjteni, akit talán egyszer ugyanilyen szentimentális cukormázat kapnak majd, de pillanatnyilag nincsenek. És az elmúlás fáj. Az illat, amit érzett, az elmúlt emlékek illata lett. Különleges állatfajta az ember. Mindig tudja kínozni magát valamilyen érzelemmel. Még akkor is, ha a legkeményebb lelkületek közé tartozik. Leöblítette a sampont. Végigmosta magát, felkente a balzsamot a hajára, majd azt is leöblítette. Felállt, félszárazra törölte a haját, bekente hajvégáplóval, majd becsavarta egy másik, régi törülközőbe. Végigtörölte a testét, fokozatosan szállva ki a kádból. Dereka köré csavarta a törülközőjét és a vizet nézte. Kihúzta a dugót. Nézte, ahogyan az emléke a ráragadt kosszal keveredve eltűnnek a lefolyóban. Legalábbis szerette volna, ha az emlékei is eltűnnek. Bár, ha jobban belegondol, talán mégsem. Így legalább tudja, hogy volt ennél jobb. És elméletileg még lehet is majd. Majd egyszer. Elméletileg. Talán. Már megint ez a szentimentalizmus. Kikapcsolta a lejátszót. Körbenézett és kifelé menet lekapcsolta a villanyt.
a harmadik
Az óra csörgése előtt ébredt fel. Körülnézett. Hideg félhomály vette körül. Még csend volt az utcán, pedig már kezdett világosodni. Kiült az ágya szélére. Kezei közé temette az arcát. Megint egy hajnal. Megint egy messzi út. Hátrafordult, de jól tudta, mit fog látni. Semmit. Nincsen ott senki sem. Évek óta így ment ez. Már nem hatotta meg igazán a dolog. Meg tanult együtt élni vele. Úgy látszik, ez a sorsa. Hagyjuk, ne is gondoljunk rá. Bekapcsolta a televíziót. Már elkezdődött az aznapi adás néhány csatornán. Egyiken sem talált semmi érdemlegeset, így hát megállt a rajzfilmeknél. Szerette őket. Lassan elkezdett készülődni. Megmosakodott. Felöltözött. Ivott egy pohárral az előző nap készített teából. Nem volt túl jó íze. Benne hagyta a filtert. Minden méreganyag kioldódott már belőle, keserű ízt kölcsönözve az italnak. Ahhoz kevés méreg volt benne, hogy megölje. Kár. Csak arra volt elég, hogy keserű ízt kölcsönözzön a szájának. Összeszedte magát. Kikapcsolta a készüléket, magához vette a telefonját és az előző este gondosan megtisztogatott fegyverét. Ellenőrizte, hogy tele legyen a tár. Kibiztosította, hátrahúzta a szerkezetet, belenézett. Visszapattintotta és visszabiztosította. Este megint pucolhatja meg. Nem szereti, ha koszos lesz a keze. És a fegyverolajt olyan nehéz lemosni. Lesétált az autójához. Azon gondolkozott, bezárta-e az ajtót. Megnyugtatta magát, hiszen még soha nem felejtette el. Nem fordulhat vissza. Az balszerencsét hoz. Nem volt babonás, de voltak olyan dolgok, amiket, nem mert megkockáztatni. Ősi tapasztalatok útján jöttek létre ezek a szabályok. Balgaság lenne megszegni őket. Nem szerette volna kihívni a sorsot maga ellen. Így sem voltak túl jóban. Beült az autójába. Körbenézett. Hiányzott neki valami. Vagy inkább valaki. És a vele kapcsolatos dolgok. Olyan jó volt régen úgy beülni az autójába, érezni a másik illatát. Pár percnyi út után fel is vehette őt. De ennek már régen vége. Így hozta az élet. Vagy inkább így vitte el az élet. Hagyjuk. Ne gondolkozzunk. Menjünk. Nyomjuk. Próbált ráhangolódni a zenére. Nem sikerült. Azt sem tudta, mit hallgat. Egyik fülén be, a másikon ki. Szinte meg sem hallotta. Lassan beállt a benzinkúthoz. Túl korán volt még, bent sincsen mozgás, a kutas srác sem rohan, hogy segítsen neki. Nem is kell. Mindig magának tankol. És merengve a távolba réved. Arrafelé. Tele a tank. Ideje fizetni. A lány nagyon fáradt, kicsit szétszórt és bekoncentrált. Nehezére esik, de pár szót vált vele a kötelezőkön kívül. Megpróbál annyira kedves lenni, amennyire csak lehet ilyen korán. Gyerünk. Tovább. Lassan halad a város mélye felé. Nem siet sehová. Ahová tart, meg fogják várni. Halványan deregnei kezd a városban hajnali napfény. Nem sokat számít, de kicsit jobb kedvre derül ettől. De ezeket a gondolatokat is elkergeti magától. A feladatra kell koncentrálnia. Megérkezett. A másik pár perc múlva kilép a kapun és beül az autójába. Elindulnak. Egész nap csak utaznak. Majd várnak. Majd intézik ügyes-bajos dolgaikat. És megint utaznak. Késő este van, mire visszaérnek a másik kapuja elé. Kiszáll az autójából. Óvatosan a másik mögé lép, aki éppen a kapujának a kinyitásával van elfoglalva. Egy szót sem szól, csak előveszi a fegyvert és meghúzza a ravaszt. A hangtompító tökéletesen végzi a dolgát. Csak halk szisszenéseket hallani és egy elhaló nyögést. És pár szót. Megbocsájtottak. Már nem kell félned. Már nem. Visszaül az autójába. hazaindul. Nehéz nap volt ez a mai is. De túl van rajta. Lassú séta hazafelé. Nagyon megragadt benne ez az egy mondat. Egy filmben hallotta. Lassú séta hazafelé. Nincsen miért kapkodnia. Most veszi észre, hogy egész nap ugyanaz a lemez szólt. Nem baj. Eddig úgysem tudott rá figyelni. Most van ideje kicsit lazítani. Énekelget. Hazaért. Belép az üres lakásba. Szomorúan konstatálja, hogy a helyzet nem változott. Még mindig nem vár rá senki sem. Nem éri meg ilyen dolgokon rágódni, hát eltereli a gondolatait. Jöhet a nap végi rutin. Fegyvertisztítás. Üzenetek elolvasása, postafiókok ellenőrzése. Egy gyors zuhanyozás. Pár perc a televízió műsoraiból. Ágyba bújik, kikapcsolja készüléket. A sötétben a plafont bámulja és gondolkozik. azon, hogy jutott odáig, hogy senki sincs, aki mellé hazatérhetne. Túlfáradt, hogy megoldást találjon. És amúgy is csak fájdalmas emlékeket szabadítana magára. Megpróbál másra gondolni. Kezdi fárasztani a munka. Pedig régebben nagyon élvezte. Most is vannak jó oldalai. De kezd túl sok lenni a rutin feladat és kevés a kihívás. Valamit ki kell találnia. De nem most. Most túlfáradt. Lehunyt szemmel félhangosan egy fohászt mormol. Egy halk köszönöm hagyja el a száját. Nem szól senkinek sem. De aki hallja, az tudja, hogy neki szól. És azt is, hogy miért. Mára ennyi volt. Jöhetnek az álmok. A szokásos rémálmok. Kikapcsol.
Hirtelen feléred.
Csak ziháló légzését hallotta. A fenébe. Csak álom volt az egész. Miért nem tarthatott tovább? S akkor meghallotta. Megfordult. És ott volt mellette. Ott volt az álomkép. És édesdeden aludt. Olyan öröm töltötte el a szívét, ami azelőtt még sohasem. Percekig csak nézte az arcát. Minden apró részletet az emlékezetébe vésett örökre. Csodálta az apró részleteket, amik külön-külön is fenségesek voltak, de egy elképzelhetetlenül kellemes egységet alkottak. Vágyott rá, hogy az övé legyen. Mindennél jobban vágyott rá. És ott volt mellette. Még álmában is a legszebb volt, amit csak el tudott képzelni. Tudta, lehet, csak ő látja így, de neki ez éppen elég volt. Bátortalanul előrenyúlt és megsimogatta a szemöldökét. Maga a mozdulat is gyönyört okozott a lelkének. Az érintés finom bizsergésként futott végig az ujja hegyétől az agyáig. Mindennél jobban felvillanyozta őt. Lassan simogatta a szemöldökeit. Majd a szemhéját. Az orrnyergét. Az arcát. Az ajkait. Ahogy hozzájuk ért, kicsit megremegtek. Félve visszahúzta az ujját. Majd újra és újra bejárta a másik arcát. Egyre többet, egyre szemtelenebbül. Egy idő után nem érdekelte semmiféle következmény. Nem akarta felébreszteni a másikat, de annyira eltöltötték a bizsergető impulzusok, hogy nem tudott erre is figyelni. Egyszerűen háttérbe szorult. Mint minden azokban a percekben. Nem volt semmi sem. Nem volt külvilág. Nem voltak gondok. Nem voltak problémák. Csak ők voltak. Annyira belefeledkezett az érzékek játékába, hogy majdnem felébresztette. Épp csak kannyi időre állt meg, hogy nehogy felébredjen a másik. Késő volt ahhoz, hogy teljesen leálljon. Egyre szemtelenebb lett. Még közelebb hajolt, hogy érezze az illatát. Finoman megcsókolta a szemhéját. Aztán minden olyan pontot, ahol az előbb az ujja kószált. Csak az ajkait nem érintette. Hirtelen abbahagyta. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy egészében lássa az arcát. Minden pillanattal szebb lett a másik a szemében. Nem bírt magával. Megsimogatta a haját. finom remegés és egy sóhaj volt a válasz. Ismét megsimogatta a haját és az arcát is. Nincsen semmi baj, mondta. Aludj csak nyugodtan. Majd én vigyázom az álmodat. Finom csókot lehelt az ajkaira. A világ legszebb mosolyát kapta ajándékba ezért. Letette a fejét párnájára. Nézte a másik arcát és csendben fohászkodott, hogy ez mindig így legyen. Boldog volt.
Lassan visszaaludt.
az első
Hazaindult.
Nem látta értelmét, ha továbbra is marad. Mar nem volt miért. Jobb volt így mindenkinek. Ha tovább marad, csak zavart volna mindenkit. Növelte volna a gátlásaikat. Kényelmetlen helyzeteket teremtett volna.
Így legalább nem kínozza magát sem a többiek előtt. Épp elégszer csinált hülyét magából. Túl öreg ahhoz, hogy bohóc legyen. Túl sokáig volt az.
Beült az autójába.
Az járt a fejében, hogy miért nem hatotta meg a társaság többi tagját, hogy elköszönt. Kár ilyeneken rágódni. Ez már nem az ő baráti köre. Neki itt már nincsen helye. Valaki más vette át a szerepét. Túl sokáig volt bohóc.
Elindult hazafelé.
Ahogy beindult a motor bekapcsolt a hi-fi is. Mélyen beléhasított a felismerés, hogy róla énekelnek. "Mint egy mocskos rongyot..." Rohadjon meg az egész, hadd szóljon, még hangerőt!
Bepárásodott a szeme.
Kinézett az ablakon. Csak a korom sötét utcákat látta. Néhány elmosódott fénycsóva. Pár opálos fénypászma. Próbált semmire sem gondolni, csak következő másodpercre koncentrálni.
Odakint esni kezdett.
Benne is. Úgy érezte teljesen kitölti a haragos tenger. Még egy pillanat és már túl is csordult. Már bent is esik. Egyik kósza könnycsepp követte a másikat.
Megállt.
Kicsit megtörölgette szemeit. Muszáj koncentrálnia. Haza kell jutnia. Egyben.
Vett egy mély levegőt és elindult. Mert menni kell. Menni muszáj. Mindig tovább és tovább. Ez egy ilyen világ. Ami volt, elmúlt. És nem lesz többé. Pedig igen. Majd ő megmutatja.
Hazaért.
Nem akart mást, csak álom nélküli alvást. Megpróbálta. Nem ment. De legalább nem volt egyedül. Vele voltak a félelmei. És volt ott még más is. Ott volt minden emlék.
Hangok.
Amiket igaznak hitt. Amiket szeretett volna igaznak hinni. Amiket soha nem tud kitörölni az emlékezetéből. Szépek. Jók. Kellemesek. Hazugok. Durvák.
Illatok.
Amik örökké ott élnek az orrában. Az agyában. Amiket nem szeretne elfelejteni. Amiket szeretne mindig érezni.
Képek.
Amik megtörténtek. Amik velük történtek. Amik igazak voltak. Amik szépek voltak. Amik más csak emlékek.
Érzések.
Amiknek hitt. Amikben még mindig hinne. Amik megcsalták. Amik áltatták. Amik hazudtak neki.
Minden.
Ami volt, és ami lehetett volna. Az ott volt vele és nem tudott aludni a sok örvénylő gondolattól.
Szerette volna, ha segít rajta valaki. Soha nem kért még ilyet. De most úgy érezte, egyedül kevés, gyenge, elesett.
Elaludt.
Sokáig nem jött álom a szemére. De amikor megérkezett sem hozott megnyugvást.
Rémálmok.
Gyötörték egész éjjel. Az emlékei keveredtek a csalódott és keserű gondolataival és egy olyan borzasztó egyveleget alkottak, amit a legrémesebb filmben sem láthat az ember.
Felriadt.
Kimerült volt. Fáradt. Izzadt. A ruhadarabok rátapadtak. A haja összeragadt. És még az éjszaka közepénél járt csak az idő. Olyat tett, amit még soha azelőtt.
Fohászkodott.
Egy olyan istenhez, aki hajlandó segíteni neki és teljesíteni egy egyszerű kérést. Mikor befejezte rövid esdeklését megpróbált visszaaludni. Meglepően könnyen ment. Kómaszerű alvásba menekült. Nem voltak álmok. Nem voltak fájdalmak. Nem volt semmi sem.
Reggel.
A nap első sugarai, amikor besütöttek a szobába minden kezdődhetett elölről. Akármelyik istenhez jutott is el a fohász, teljesítette. Soha többé nem volt bánat. Soha nem gyötörték a múlt emlékei. Soha többé nem kellett bohócnak lennie. Túl sokáig volt bohóc. Túl öreg volt már bohócnak.
Soha többé nem kelt fel.
Lefeküdt az ágyában, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Lehunyta a szemét. Hátha el tud aludni.
- Legalább egy fél órácskát! – könyörgött és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Volt idő, amikor kevesellte ezt is, de az már régen volt. Akkor még elviselhető volt a fájdalom a gyógyszereknek köszönhetően. Akkor még tudott aludni néha egy-egy fél órácskát. Akkor nagyon kevésnek tűnt. De mostanság maga lenne a megváltás. Akkor még azt a tényt is nehezen fogadta el, hogy nemsokára meg fog halni. Akkor.
Mára már megbarátkozott a gondolattal, elfogadta a tényeket, hogy senki sem használhatja ki a testét és az elméjét ilyen mértékben büntetlenül. És főleg nem ilyen sokáig. Persze az „akkor” előtt fel sem merült benne, hogy ekkora árat kell majd fizetnie mindenért.
Az az időszak maga volt a mennyország. Megvolt mindene, élvezte az életét és a munkáját. Aztán jött az „akkor”, amikor már a kizsákmányolt teste és lelke nem bírta tovább és szépen lassan leállított minden fő funkciót, csak a fájdalom nem szűnt meg. Éppen ellenkezőleg. Napról-napra újabb kínok kerültek felszínre, olyan fájdalmak rohangáltak idegpályáin, amelyeket idáig el sem tudott képzelni. Az „akkor” előtti időkben is tudta, hogy eljön majd ez az idő, de úgy gondolta, a szervezete nem bírja majd tovább és kikapcsol. Egyszerűen, egy pillanat alatt vége lesz mindennek. De nem így történt.
Túl sokáig csinálta ezt és túl nagyok voltak a saját maga ellen elkövetett bűnei ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen megússza, egyik percről a másikra vége legyen. Mindenért meg kell fizetnie. Már tudta ezt.
Régen minden szép volt. Aztán jött az „akkor”. Most pedig még minden sokkal rosszabb lett. Soha nem hitte el, hogy lehetséges, de mára megtapasztalta.
Elérte azt a pontot, hogy kívánta a halált. Maga lett volna a megváltás.
Még egy könnycseppet elmorzsolt a szeme sarkában és újra megszólalt, most már a tőle telhető leghangosabban:
- Kérlek ne hagy szenvednem, gyere el értem!
Sosem hitte volna, hogy valaha is kimondja ezeket a szavakat.
Furcsa szag kezdett terjengeni a szobában. Furcsa volt, kellemetlenül alattomos, mégis kellemesen édeskés.
- Megint egy újabb nem várt, de logikus reakció a széthulló testemtől! – s mosolygott volna egyet, de már ez sem ment neki.
Pár perc múlva kinyitotta a szemét. A szoba egyik sarkában egy furcsa árny álldogált. Nem ijedt meg, sokan jöttek el megnézni őt, hogy lássák eme ritka kórt és annak folyamatát. Ma már csendben tűri ezeket a megalázó viziteket, nem szól már senkihez sem, csak teszi, amit mindig is. Fekszik és haldoklik.
Azért nem minden volt olyan, mint a többi látogatás alkalmával. Az alak teljesen sötétségbe burkolózott, csak a körvonalai látszottak S azokkal sem volt minden rendben. Valahogy furcsán mozogtak, mintha lágy szellő játszadozna vele, pedig a levegő szinte teljesen mozdulatlan volt. A légkondicionáló a lehető legalacsonyabb fokozatra volt állítva, az nem lehetett.
Furcsa volt még az a tárgy is, amit a kezében tartott eme késői érdeklődő. Valamiféle görbe bot, vagy ilyesmi lehetett. Egészen a plafonig ért, de mégsem úgy végződött, mint egy sima bot, volt rajta még egy hosszabb, vékonyabb rész, ami keresztben állt a végén.
Furcsa mód, a szag is mintha az idegen felől áradt volna.
Az jelenés mikor látta, hogy kinyitotta a szemét előre lépett, ami szintén igen furcsa volt. Mikor az éjjeli irányfény megvilágította a testét, látszott a fekete köpenye, az arcát eltakarta e köpeny kapucnijának árnyéke. A kezében lévő botról is kiderül micsoda, a keresztben futó részen megcsillant a fény. Csak egy szót mondott valószínűtlenül mély és tiszta hangján:
- Hívtál!
Annyira meglepődött, hogy még a fájdalmairól is megfeledkezett és megpróbált felülni az ágyán. Akkora fájdalom volt jutalma eme mozdulatnak, hogy ha azt hitte volna, hallucinálja is vendégét, kitisztult volna minden érzékszervi észlelése.
Tudta, hogy nem téveszméről van szó, amit lát az a valóság.
- Nem is reméltem, hogy eljössz. Nem is hittem, hogy létezel!
- Mindig is léteztem, s mindig is létezni fogok. A szolgálataimra mindenkinek szüksége van. – hangzott a válasz a lehetetlenül mély és tiszta hangon.
- S miért csak most jöttél?
- Mindennek megvan a maga ideje. Mindenkinek le kell töltenie a szolgálati éveit és elviselni az elmúlás időszakát.
- S miért kellett ennyit szenvednem? Ennyi bűnöm lett volna?
- A bűn és a büntetés mértéke soha nem arányos egymással. Egyéni elbírálás alá esik mindenki és egy kétfős testület dönt arról, ki mit kapjon. Ez egyben egy próba is.
- Miféle bizottság, miféle próba? – kérdezte zavarodottan.
- Választanod kell, hová akarsz menni. Alapvetően két lehetőséged van, a bizottság két tagjának országa.
- S kik ezek a bizottsági tagok?
- Szerintem tudod kik Ők. A két legfelsőbb hatalom.
- Ők ketten? A legfőbb és a kitaszított?
- Szeretnél találkozni Velük?
- Van rá lehetőség?
- Neked már mindent lehet. Én azért vagyok, hogy megmutassam az összes lehetőséget, s elkísérjelek oda, amelyiket választod.
Kicsit gondolkoznia kellett. Eddig nem így tudta. Az hitte, hogy van egy végrehajtó hatalom, s majd az élete alapján megmondják neki, melyik helyre szól a jegye. S most itt áll az, akiről azt hitte a végrehajtó, s kiderül, hogy csak egy utaskísérő!
- Eddig azt hittem, Te vagy az, aki eldönti mikor és merre tovább, s most kiderül, hogy csak egy utaskísérő vagy! –mondta kissé szemtelenül, de a csalódás szólt csak belőle, nem a tiszteletlenség.
- Majdnem. A végrehajtás a feladatom, hatalmam van megmásítani a döntést, egyenrangú fél vagyok a kétfős testülettel. Csak azoknak válaszolok a kérdéseire, akik kiérdemelték. A többiek úgy mennek a kijelölt helyükre, ahogyan a legendákban és mesékben hallottad.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani!
- Ha szeretnéd, meglátogatnak a legfőbb hatalmak!
- Szeretném! – annyi kérdése lenne, amit Nekik szegezne.
Ahogy kimondta, két újabb alak lépett be a szobába. A furcsa szag további két nem kevésbé érdekes illattal egészült ki. Az öregebbik ember fehér ruhát viselt, arca kedves volt és vigasztaló. Ha pirosban lett volna, mindenki a Télapónak nézte volna. Tömjén illata vette körül.
A másik alak mély bordó öltönyt viselt, arcán széles mosoly ült, szeme őszinte örömmel csillogott. Hosszú hajával és kecskeszakállával egy befutott rock-sztár kinézetűre hasonlított. Felőle kén maró illata áradt.
- Ahogy kívántad, a két bizottsági tag!
- Hogy érzi magát? – kérdezte az öregember.
- Nem túl jól, minden megnyilvánulás fáj.
- És most? – kérdezte a rock-sztár kinézetű.
Hirtelen nem érzett semmiféle fájdalmat. Minden, amiért akkortól kezdve fohászkodott teljesült. Könnycseppek futottak végig arcán, de most nem fájt sem az, ahogyan kibuggyantak, sem az, ahogyan végigsiklottak a bőrén.
- Ne köszönd meg, kiálltál minden próbát, megszenvedtél érte! – mondta az öreg.
- Soha többet nem kell ilyesmit érezned, csak azt, amit választasz! – közölte a sztár.
- Mi lenne az, amit tudni szeretnél? – érdeklődött a fekete köpenyes alak.
Hirtelen nem tudta hová tenni a dolgokat. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, de egyik sem öltött értelmes alakot.
- Nem tettél semmi olyan rosszat, amiért ennyit kellett volna szenvedned. – hangzott a válasz ki nem mondott kérdésére.
- Tudnunk kellett, hogy méltó vagy-e a választás jogára, vagy Nekünk kell megmondanunk hová kell menned.
- A döntésünk teljesen egyértelmű volt, miután megbűnhődtél az életed során elkövetett tetteidért.
- Kínjaid nem voltak teljesen hiábavalóak!
- Azokból, amiket megtudtunk Rólad, az eljövendő nemzedékek fognak profitálni, hogy egy szebb és élhetőbb világot tudjanak teremteni maguknak.
- Persze a szabad akaratuk is meglesz, hogy ha akarják, akkor másként is tehessenek! – mondta azonnal a rock-sztár kinézetű.
- Természetesen. – mondta kissé kelletlenül az öregember.
- Csak egy kísérleti nyúl voltam?
- Nem. Te voltál a prototípusa egy új embernek. Más fokon működsz, mint az eddigiek, más a természetes értékrended, másként éled meg a történéseket.
- Te jobb vagy az összes eddig változatnál.
- Akkor sem voltam több mint egy kísérleti nyúl!
- Haragod hiábavaló, méltó jutalomban részesülsz általunk!
- Minden, amit idáig hallottál országainkról igazak, azzal a különbséggel, hogy mindkét helyen magas rangú helytartó lennél, akinek mindene megvan, amit csak szeretne.
- Persze van különbség a két hely között.
- Természetesen! Az én országomban a tisztaság, az erkölcsösség és a szeretet a három fő direktíva.
- Az enyémben nincsenek ilyen szoros megkötések. A helytartók azt tesznek, ami jólesik Nekik.
- Persze mindkét helyen vannak feladatok, amelyek a ranghoz járnak.
- A választás a Tiéd! Csak rá kell böknöd arra, akinek a helytartója lennél.
- Khm! – vetette közbe a fekete ruhás alak – Azt még el kell mondanom, hogy van egy harmadik lehetőség is!
- Természetesen, de az nem ilyen vonzó ajánlat! – mondta kissé felindultan a rock-sztár kinézetű.
- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy létezik, de érdemtelen, szót sem érdemel! – hangzott a kissé pökhendi megjegyzés az öregembertől is.
- A lehetőség az lehetősé Uraim, legyünk következetesek! Ha már megadatott Neki a választás lehetősége, élhessen is vele!
- Miféle lehetőségről van szó?
- A harmadik birodalmat én vezetem. Nálam nem kapnál semmiféle rangot, egyszerűen azért, mert nincsenek. A teljes egyenlőség igaz ránk, azzal a kitétellel, hogy van egy uralkodó, akinek személye nem változik.
Egy pillanatra néma csend ülte meg a szobát. A két bizottsági tag szemrehányó pillantásokat lövellt a szoba homályos sarkában álló feketeruhás alak felé.
Lassan visszadőlt az ágyra, fejében a gondolatok őrült rohanásba kezdtek, kavarogtak a kérdések, emlékek, hiedelmek, legendák, mesék. A tehetetlen düh irányította a legfőbb gondolatokat, nem hagyta nyugodni, hogy csak egy kísérleti nyúl volt.
- Ki volt az hármatok közül, aki kitervelte ezt az egészet?
- A bizottságunk kéttagú! – mondta dölyfösen az öregember.
- Ő nem értett egyet a céljainkkal, nem akart részt venni ebben az egészben. Szerinte minden úgy jó, ahogy volt és, ahogy először meg lett alkotva.
A sztár gúnyos hangja sem rendítette meg a fekete alakot, némán állt, nem szállt vitába senkivel sem. Csak halkan jegyezte meg:
- A szabad akarat csak addig létezik, amíg él az ember. Halála módját és azt, hogy hová kerül, két felsőbb hatalom dönti el közösen. Utána a kijelölt helyen és rangban marad az idők végezetéig. Az a világ, amit én képviselek, nem szed belépőt, ha valaki ezt szeretné választani, megteheti. Ha odakerült, akkor sem kell semmilyen kötöttségeknek behódolnia, szabályoknak megfelelnie. Az út az enyém, enyém a jog a felvilágosításra. Mindenkinek, akinek szabad választási joga van dönteni a további tartózkodási helyét illetően, megfelelően tájékoztatom, s a döntést rábízom. Visszaút nincsen, a döntés sem húzható a végtelenségig, de a választás joga megvan.
Még egyszer felült az ágyán, végignézett furcsa látogatóin tekintete megállt minden egyes alakon, agya közben lázasan dolgozott. A düh és a harag minden mást maga mögé utasított. Fejét a sarokban álló furcsa feketeruhás alak felé fordította-
- Szóval Te nem kísérleteztél velem?
- Nem. Ellenzem az ilyen célú és módú beavatkozásokat.
- Akkor azt hiszem a választásom egyértelmű és megmásíthatatlan!
- Biztos vagy a döntésedben? – kérdezték egyszerre hárman.
A három hang együtt olyan hangnemben szólt, amely egyszerre volt csodálatosan szép, hátborzongatóan félelmetes és halálosan komoly. Egy opera záró témája volt ez, ahol minden hangszer egyszerre szólal meg, más-más hangerővel, hangszínnel más-más dallamot játszva, miközben a főhős bevégzi földi pályafutását, s közben rájön, hogy minden hiábavaló volt, igazán csak egy az számít, hogy amit szívéből szeretett volna, azt megtette-e és nem hagyta magát befolyásolni más hatalmak által. Kegyetlen dolog, hogy a legvégén derül ki minden, de ez ellen nem lehet mit tenni. Úgy kell élni, hogy ha visszanéz az ember, akkor nyugodt szívvel hunyhassa le szemét, hogy Ő mindent megtett, amit igaznak hitt.
A szobában lassan elhalványodott az irányfény is, különös homály fedte a tárgyakat, mintha egyik sem lenne ott igazán.
Azon vette észre magát, hogy az ágya mellett áll, s nézi önnön porhüvelyét, amint az ágyon fekszik, mellette a gépek diszkrét folyamatos sípolással adták a személyzet tudtára, hogy a beteg nem szenvedi többé élete fájdalmait.
Egy hang szólalt meg a háta mögött. Felismerte és az illatot is, ami körülvette őket.
- Üdvözöllek a birodalmamban!
- Hol vagyunk?
- Először azt mondom el, hol nem. Az öregember, mint azt tudod Te is, a mennyek országát képviselte, Ő volt személyesen a Mindenható. A rock-sztár kinézetű alak volt a pokol uralkodója, maga Lucifer a bukott angyal.
- Akkor mi ez a hely?
- Ez a senki földje. Félúton a mennyek országa és a pokol között. De nem az élet. Ez annak a hátország.
Minden, ami eltűnt egyszer az élet színpadáról és egyik hatalom sem tette rá a kezét, az itt van. Itt vannak a sarokba gurult apró tárgyak is, amik soha többé nem kerültek elő. És itt vannak azok is, akik senkinek sem kellettek. Vagy önmaguk választották ezt a helyet.
Hirtelen a személyzet berontott a szobába. Minden igyekezetük ellenére nem tudták megmenteni az életét. Furcsa egy balett volt. Volt benne valami szürrealisztikus. Ahogyan árnyjátékként jelent meg a szemük előtt. A begyakorolt mozdulatok összképe. Az egész egy japán árnyjátéknak tűnt. Csodálatos volt. Érthetetlen. Halálos.
- Gyere, menjünk.
Ahogy végigsétáltak a folyosón a kórtermek félig nyitott ajtajain keresztül voltak, akik láttak elvonulni az ajtajuk előtt egy fekete ruhás alakot furcsa görbebottal a kezében és egy fess fiatalembert öltönyben, fényes cipőben.
S volt, aki tudta, hogy nemsokára ő sétál majd ott a jótékony félhomályban.